2015. február 1. Glendale

A New England Patriots története során negyedszer nyeri meg a Super Bowlt, ezúttal a címvédő Seattle Seahawks ellen, 28-24-re. A mérkőzést az utolsó pillanatban eldöntő interceptionre minden, a sportot szerető és követő szurkoló emlékszik. Az MVP a Patriots irányítója, Tom Brady.

Ez engem aznap még a legkevésbé sem érdekelt.

2015. február elseje vasárnapra esett - mint minden Super Bowl -, és én nem értettem, a Párom miért akar hajnalig fennmaradni, hogy egy számomra teljesen érthetetlen sport éves döntőjét megnézze. A tévé persze többször is ismételte, egy ilyen elé aztán engem is sikerült odarángatni, és akkor olyan szerelembe estem, hogy azóta is emlékszem, ahogy az ágy szélén ülök, és tátott szájjal bámulom az eseményeket.

Egy - a többiekhez képest aprónak és véznának tűnő - játékost csúnyán leütköztek, miután elkapta a labdát, de ő az esését megakadályozva tovább futott. Futás közben a fejét rázta, újra megingott, és mikor végül földre vitték, nem tudott első próbálkozásra lábra állni. Az arckifejezéséből, a csapattagok reakciójából, és a mozgásából még laikusként is egyértelmű volt, hogy agyrázkódása van, de tovább játszott, lerázta az aggodalmaskodókat.

8 perccel később, mindössze 2 perccel a meccs vége előtt touchdownt szerzett, biztosítva a később döntőnek bizonyuló pontokat a csapata számára.

Akkor dőlt el, hogy a már gyengélkedő Forma 1-et az amerikai foci váltja le nálam, mert ha van sport, sportesemény és csapat, amiért megéri ennyire küzdeni, az figyelmet érdemel. Közöltem, hogy én annak a csapatnak fogok szurkolni, ahol az a srác játszik, amelyikért megéri egy fiatal életet kockáztatni.

Azóta már tudom, hogy ez nem valami egyszeri, különleges alkalom volt, nem csak Julian Edelman és a New England Patriots ad bele mindent, mégis ez volt az első NFL-es élményem, és végtére is minden szurkoló elkezdte valamikor, valahogyan.