Vasárnap egy leltár miatt 4:30-kor keltem, 11 órán keresztül leltároztam, este 7-re színházba mentem, onnan pedig Super Bowlt nézni. Nagyon-nagyon szubjektív, valószínűleg kissé csapongó, de őszinte élménybeszámoló következik, milyen volt végignézni Patriots szurkolóként az idei döntőt.
Hazaérve sokáig ültem még a gép előtt, hogy monitorra vessem az első gondolataimat a mérkőzésről, de képtelen voltam összehozni egy épkézláb mondatot, mintha blokkolták volna az agyamat. Mondani sem nagyon tudtam mást, mint „Teatyaúristen”, bár azt jó sokszor, szóval inkább lefeküdtem…
Egy relatíve nagy kivetítőn, rengeteg bekészített kaja és ital mellett ültünk le megnézni a meccset a Párommal ketten Pats szurkolóként négy olyan emberrel, akiknek viszont a New England… hát, nem a szíve csücske, na. Mivel az NFC-ből csak néhány csapatot követek igazán figyelemmel, így nagyjából semmit nem tudtam a számomra meglepetés ellenfélről, az Atlanta Falconsról. Így indultunk neki a kezdőrúgásnak.
Végignézni az első félidőt úgy, hogy tudom, a kedvenc csapatom még elfogultság nélkül is a liga egyik legjobbja – fájdalmas volt, nagyon. 0:21-nél még a körülöttünk lévők is úgy döntöttek, szurkolnak kicsit „A Peccnek”, mert a megalázó, minden izgalmat nélkülöző vereség Nekik sem tetszett. Minden idők egyik legjobb irányítója (mert az), a híres elkapóalakulata, az idén brillírozó futói, az Őt kivételesen jól védő falemberek, és az idén szintén kivételesen jó teljesítményt nyújtó defense mindenféle értékelhető eredmény nélkül lézengett a pályán, egyre elkeseredettebben, az NFL legeredményesebb edzője és stábja pedig nem találta a megoldást. A legtöbb first downt a sárga zászlók szerezték, semmi sem sikerült…
A félidei show alatt elkészített hamburgerek (nem, NEM néztük Lady Gaga műsorát) után a harmadik negyed már a kajakómáról, és a majd’ 24 órányi ébrenlét miatti alvásvágyról szólt számomra. Elhangzottak vigasztalásnak szánt, őrültségnek tűnő előrejelzések, miszerint, ha valaki fordítani tud, az a Patriots, amit hű szurkolóként tudtam is, de azzal is tisztában voltam, hogy ehhez Bradynek és társainak valamiféle plusz motivációra van szüksége, olyan pillanatra, ami visszaadja a magába zuhant csapat hitét. Ez akkor majdhogynem esélytelennek tűnt, először egyébként is a szépítésért kellett imádkozni, hogy ne szégyenteljes 25 pontos hátrányban végezzük.
Végül, NYOLC ÉS FÉL PERCCEL A VÉGE ELŐTT megkaptuk azt a momentumot, amire vártunk, Hightower kiütötte Matt Ryan kezéből a labdát, visszaszerezve a támadás lehetőségét. Brady reakciója a két évvel ezelőtti Wilson-féle interception utáni pillanatot idézte, az arckifejezéséből egyértelmű volt, hogy ez olyan jel, olyan esély, amit nem hajlandó eljátszani. Ugyan sackelték még egyszer, utána TD passzt adott Amendolának – ami nekem külön öröm, nagyon aggódom, hogy kedvencem legjobb barátja idén játszott utoljára a Patsben –, és a kétpontos is sikerült, a 20-28 már egyáltalán nem tűnt behozhatatlan hátránynak.
Amikor a Falcons elszúrta a támadását, már borzasztóan izgultam, a srácok is újra elfordultak a Patriotstól, aztán egy csodával határos Edelman elkapás számomra eldöntötte a meccset: már mindegy volt, mi lesz a vége, példátlan módon feltámadt a csapatunk, kedvenc játékosom pedig ismét valami feledhetetlent produkált. Azért az egy megmozdulásért megérte fennmaradni, és végigszenvedni a megalázó 50 percet.
Még SOHA nem izgultam annyira, mint az utolsó másfél percben, amikor kiharcolták a hosszabbítást, a folytatásra várva már fel-alá sétálgattam, az utolsó, mintaszerű drive alatt pedig már nem is néztem az élő közvetítést, mindig csak a jelenetek visszajátszását…
A győzelemmel várt katarzis valahogy elmaradt: még nem hagyták jóvá White TD-jét, láttuk, ahogy Brady a konfettiesőben az arcába mászó újságírókat terelgeti, Ő sem biztos a győzelemben, az utolsó utáni másodpercig benne volt a rémisztő lehetőség, hogy neki kell futni a harmadik próbálkozásnak. Ma reggel, 4 óra alvás után az összefoglalókat és híreket olvasgatva tudatosult csak, hogy Brady és a New England bosszúhadjárata tényleg beteljesedett, és valóban megnyerték a Super Bowlt.
Ami engem illet, soha nem gondoltam volna, hogy ennyire tudok izgulni egy olyan csapatért, amit talán sosem látok élőben, több ezer kilométerre tőlem játszik egy olyan sportot, amit csak mostanában kezdek igazán megérteni… Különleges élmény volt, de hatványozottan rosszabb, mint a tavalyi Super Bowl, ahol ugyan egyértelműen a Broncosnak szurkoltam, de korántsem érintett meg ennyire.
Komolyan el kell gondolkodnom rajta, hogy a következő ilyen mérkőzést inkább felvételről nézem. :)
