Már megörökítettem, mi történt vasárnap éjszaka, azt is, hol voltam és mit csináltam akkor, mikor a Patriots (megint) történelmet írt. Utóbbinál már említettem, hogy még engem is meglepett a saját reakcióm, a meccs előtt el sem tudtam képzelni, hogy ekkora hatással lesz rám. Ezzel pedig vissza is kanyarodhatunk a blog legelső bejegyzéséhez.

Hétfő hajnal óta tudom a választ, tudom, mi történik, ha a Patriots nem hozza a tőle megszokottat, már van némi elképzelésem arról, mi lesz, ha véget ér a Belichick-Brady éra, vagy akár csak kikerül a csapatból Edelman, Gronkowski, Amendola, Gostkowski… Tudom, hogy nem vagyok divatszurkoló. Figyelem, valószínűleg bosszantóan patetikus, de mindenképp szívből jövő sorok következnek!

45 percig vártam arra, hogy mutasson valamit a kedvenc csapatom. Álszentség lenne azt mondani, hogy 25 pontos hátrányban nem merült fel bennem a vereség lehetősége, sőt, azt is tudomásul vettem, hogy a Pats ritkán játszott igazán jól a szezonban, és várható volt, hogy a Super Bowl óriási kihívás lesz. Szigorú szurkolóként láttam, hogy a Falcons a mérkőzés utolsó 10 percéig jobban megérdemelte a győzelmet, egyszerűen jobban játszottak.

Persze, a remény hal meg utoljára, tudatom valami aprócska, izmos focisták mögött rejtőző, reménytelenül idealista író része bízott benne, hogy ha egy csapat megdönti a lehetetlennel határos rekordokat is, az majd a miénk lesz. Ahogy teltek a percek, ez egyre távolodó reményképnek tűnt, én pedig egyre nyugodtabb lettem: ha kikapunk, hát kikapunk.

"Persze, szép lett volna a 4 meccses eltiltás után megmutatni a ligának, de majd jövőre. Ligaelit csapatunk van, akik folyamatosan fejlődni tudnak, miénk az NFL legjobb edzője, egyik legjobb irányítója, és a legmegbízhatóbban működő rendszere. Majd felállunk jövőre, csak annál tüzesebb lesz a csapat augusztustól! Volt már utolsó is a New England, most pedig a sokadik gyűrűért harcolnak. Lehet, hogy évekbe telik, de már tudjuk, hogy nem lehetetlen."

Aztán jött Hightower, a többi pedig hamarosan már történelem lesz.

Utoljára talán Kimi Räikönnen 2007-es világbajnoki címénél izgultam ennyire, akkor az utolsó köröknél középiskolásként a szoba közepén ugráltam, le sem tudtam ülni. Ezúttal nagyjából hatvan emberért, hatvanszor annyira szorítottam. Nem ismerem személyesen a srácokat, sose űztem a sportot, még csak nem is élek a környéken, de a Gronk mezen keresztül is látszott, ahogy dobog a szívem, és két kézzel kellett tartanom a poharamat, annyira remegtem. Ez nevetségesnek hangzik, utólag kicsit az is, de az általam közelebbről ismert Patriots-szurkolók ugyanezekkel a tünetekkel küzdöttek.

Már régóta sétáltam fel-alá, mindig elfordulva a sorsdöntő pillanatokban, mikor a White kezében lévő labda elérte a vonalat. Annyira szürreális volt az eredmény, a 25 pontos, hosszabbítással együtt kábé 10 perces fordítás, hogy nem tudok jobb szót az arcunkra, mint amit más focis oldalakon is olvastam: sokkot kaptunk. Hiába a bizalom meg a nagy szurkolás, teljesen abszurd volt a tény, hogy NYERTÜNK.

Gyakran kapok mosolygós megjegyzést azért, mert többes szám első személyben beszélek a csapatról – a csapatunkról. De mondhat bárki bármit, a végén az nyert, aki jobban akarta a győzelmet, aki feltüzelte magát az utolsó percekre, aki elutasította a vereség lehetőségét.
MI akartuk jobban a győzelmet, nemcsak a csapat, de a rajongók is, azok, akiket mindig kinevetnek a „divatszurkolás” miatt, akiknek kedvenceit csalóknak nevezik, akiknek hősét egy kétséges ügy miatt négy meccsre eltiltották, akik valószínűleg világszerte hallgathatták a kárörvendő megjegyzéseket az 53. percig.

A Patriotsnak a saját szurkolói izgulták végig a meccset, a bőrömön is tapasztaltam, hogy őszinte győzni akarással, szívvel-lélekkel. Hogy bosszút akartunk állni, vagy csak egy újabb megérdemelt győzelmet, mindegy is. Ez nem divat, ezt kiérdemelte a csapat. Lehet, hogy „a rendszer teszi naggyá” a játékosokat, lehet, hogy futballkatonák, lehet, hogy néha komikus a nagy szigor és céltudatosság, de megdolgoztak ezért a szeretetért, igenis vannak emberek, akik épp ezért kedvelik őket, még akkor is, mikor három negyed alatt csak 9 pontot tesznek fel a táblára. Nem elég a sok ellendrukker, akiknek mindegy ki győz, "csak ne a Pecc", ilyen szintű eltökéltséggel szemben, amivel Bradyék végigmenetelték a meccs végét, amivel végigszurkoltuk a mérkőzést, nem elég a rosszindulat.

Mindenki abban hisz, amiben akar, de maguk a játékosok, csapattól függetlenül is mindig elmondják, mennyit számít a szurkolók támogatása, mennyire lelkesítő tud lenni a belőlük áradó pozitív energia, a szeretet, a támogatás. Ugyanakkor ez kölcsönös: más nevében nyilván nem beszélhetek, de én rajongóként hálás vagyok ezért a meccsért, a példamutató kitartásért, a mesébe illő győzelemért a Patriotsnak, hálás vagyok az élményért (bár kevesebb stresszel is jó lett volna, a végén le kellett ülnöm a rendetlenkedő vérnyomásom miatt…), és főleg hálás vagyok azért, mert megtanították, milyen szívből szurkolni egy sportért, egy sportcsapatért.